Kill all the extremists!

Öljük meg a szélsőségeseket! Paradox egy kijelentés ez, és cseppet sem vall szociális szempontból fejlett lelkivilágra. Némi fekete humorérzékre annál inkább. Hasonló az "etessük meg az éhezőkkel a hajléktalanokat" c. felvetéssel, ami már csak jogi szempontból is kifogásolható lépés lenne. De a mai téma nem a hülye, morbid poénok körül forog. Hanem az átverésről. Valamit minden nap kozmetikázva látunk, hallunk. Bármerre megyünk, a nyers igazságot csak a legritkább esetben vesszük észre. Mondhatnánk, hogy ez nem egy rossz dolog, hiszen egy kisebb álomvilágban az ember komfortosabban érzi magát, a maga kis valóságában, mintha a való élet minden gyötrelmével kéne megküzdenie. A gond ezzel csak az, hogy előbb-utóbb meg KELL küzdeni vele, tehát semmi értelme nincs légvárat építeni magunk köré. A megvezetés két klasszikus példáját találtam tegnap a neten, illetve papíron. Mindenki tudja, hogy a reklámok hazudnak. Evidens. A cég a termékét a legjobbnak tünteti fel, hogy eladhassa. Úgy gondol rá, mint a szülő gyermekére. Ő a legokosabb, a legszebb. Persze szülőin kiderül, hogy Ernőke a B-ből jobb témazárót írt nála, de ez van. Az egyik lakótársam adott pár McDonals-os kupont, ami kedvezményre jogosít. (Kösz, Bandi! :))
Nyilván fel fogom használni, mert szeretek néha ott enni. Egyszerűen ízletes, és nem tud érdekelni egy sajtos McRoyal majszolása közben az, hogy hány E3424234112341 adalékanyagot viszek be a szervezetembe. Bár - nemcsak anyagi szempontból - nem tudom elképzelni, hogy sokszor ott egyek. Tudom, hogy nem egészséges hosszú távon a rendszeres fogyasztása a gyorskajáknak. Valószínűleg ezt mindenki tudja. A cég persze iszonyat jó (photosoppos) képeken reklámozza a szendvicseit. Sokkal nagyobbnak, ízletesebbnek tűnnek. (Megjegyzem az ízükkel sosincs baj, csak a méretbeli eltérést kifogásolom) 
És ott van a másik tábor. Legyártották a Super Size Me c. dokumentumfilmet, klassz is volt a maga módján. De kezdenek átesni a ló túloldalára. Tegnap ezt a cikket találtam: 


"A. Davies, egy manhattani fotóművész a vásárlástól kezdve hat hónapon át minden áldott nap lefényképezte a Happy Meal menüt. Nyoma sem volt penésznek, sem más, a nagymértékű rothadást mutató jelnek. A szóban forgó menü a szokásos összetevőkből áll: egy hamburger és egy kis adag sültkrumpli.
„Ez év április 10-én vásároltam egy Happy Meal menüt és hazavittem azzal az ötlettel, hogy hagyom, lássam mi történik vele” – mondta Davies. Elmondta, hogy a második nap után a kutyái abbahagyták a körözést a polc körül, amelyre az ételt rakta – már nem voltak rá kíváncsiak, hogy mi van a polcon.
A fotós tapasztalata a Happy Meallel a legújabb a gyors ételek vizsgálásának sorozatában. Morgan Spurlock, a Super Size Me című 2004-es dokumentumfilm DVD extrái között hasonló eredményeket mutat be."

Ez a szendó az első napon. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A 180. napon ismét lefényképezi a cuccost:

Nincs benne saláta. Sem paradicsom. Se uborka. Azokat bizony kivették! Naná, hiszen megromlottak volna. A kaja többi részével meg semmi egyéb nem történt, mint hogy iszonyú magas fokon történő hőkezelésen esett át, meg baromira megsózták. De tényleg, rengeteg só van benne / rajta. Már az indiánok, az egyéb népek is sózva, szárítva tartósították a húst több száz évvel ezelőtt, és sokáig elállt.


Fura volt látni ezt a mértékű túlzást, amire semmi szükség nem volt, és szerintem az egész dolog marketing-értékét valahol ellőtték. 


Megyek eszek egy sajtburgert.