Ez a felirat régebben minden film végén ott díszelgett. Néhol persze találkozhattunk ”Fin”, ”Ende” , sőt még emlékszem ”Konyec” – re is. Aztán voltak olyan filmek is, ahol már nem írták ki, hanem hirtelen feketeség / fehérség lett úrrá a képernyőn, majd a stáblista kezdett szép lassan lepörögni. Esetleg a végére tettek egy cliffhangert, vagy magyarázatot, néha a befejezés befejezését.
De legtöbbször cliffhangert.
15 éves koromban, még gimi elején dohányoztam. Emlékszem, arany Marlboro volt a sláger 2 hónapig, aztán majd egy évig a Davidoff Classic vette át a helyét. Aztán egyszer, suliba menet épp egy vadiúj dobozt bontottam ki, épp az első szálat vettem ki, kezemben felvillant a matt fekete, zöld marihuána-levéllel, és mosolygó smiley-val díszített Zippo-féle (jó, oké hamisítvány, a működési elvre értettem...) öngyújtó. Még a gyulladási pont elérése előtt azonban egy gondolat suhant át az agyamon: Kell ez nekem?
Nem.
Majd egy laza mozdulattal visszatettem a szálat a dobozba, és kidobtam az egész cuccot a legközelebbi kukába. Gyönyörű íve volt annak a dobásnak, ahogy a végén elegánsan, csont nélkül beesett a kukába, és repülés közben az a könnyed elegancia, amivel tovaszállt: Csodálatos. Ez 2002-ben történt, azóta nem gyújtottam rá.
Vissza a filmekhez. Van bennük valami, amivel az egészet el tudják rontani, vagy épp ellenkezőleg, meg tudják koronázni a művet: A vége.
Ahogy Dr. Strangelove feláll tolószékéből, az USA atombunkerében, és elkiáltja az azóta hírhedté vált mondatot, majd megszólal a zene (Vera Lynn: We’ll meet again), és mutatják a több tucat nukleáris töltet robbanását, vagy ahogy Dr. Hannibal Lecter egy karib-tengeri szigeten üldögélve, meglátván volt börtönigazgatóját, ezzel a mondattal teszi le a telefont: ”Egy barátomat várom...vacsorára.”
De említhetném a Harcosok klubját, ahogy felrobbannak az irodaházak, A Keresztapa I-et, ahogy az ajtó ”becsukódik” Al Pacino és felesége közt, az is mesteri. És hogy egy klasszikus példával éljek: Clark Gable az elfújta a szél végén szinte mosolyogva, megkönnyebbülten odaveti: ”Frankly my dear, I don’t give a damn.”
Miért hoztam ezt fel? Mert ennek a történetnek, a véletlenszerű dolgokról való írásnak (random stuff) bizony itt a vége. Nem terveztem átvinni a blogot a 2011-es esztendőre. Nem valamiféle fogadásból, hogy ”többet nem iszom”, azt eddig se tettem. Nem tanulok meg japánul, nem adok le 5 kilót, és nem szedek fel 15-öt. Nem leszek se kedvesebb, se bunkóbb. Nem fogok jobban tanulni, de rosszabbul sem 2011-ben. Ez a blog azért jött létre még szeptemberben, hogy segítsen. Segítsen elterelni a gondolataimat, és hogy némelyeket közülük megoszthassak másokkal. Ez sikerült, és ennek nagyon örülök. Több visszajelzést kaptam tőletek, ami jól esett. Több bejegyzés azonban nem lesz. Ha jól emlékszem, a napló kezdetekor egy Ponyvaregényes példával éltem, egy párbeszéd volt az Jules és Vincent között. Valahogy így kezdtem, a vége pedig ugyanez. Noha tudjuk, hogy Vincentet később lelövi Bruce Willis a retyón, a film végén mégis kisétálnak az étteremből (egy nem hagyományos Mexican Standoff után), olyan ruhában, amik nem illenek hozzájuk, hiszen úgy néznek ki, mint két hülyegyerek. Eszembe jutott még egyik kedvenc íróm, Douglas Adams regénye is. Egyik művében a Föld megsemmisül. Felrobbantja egy vállalat, mert útban van egy galaktikus autópálya építésénél. A Földön élő, de különben idegen lények ezt előre megérzik, és több évezredes ittlét után (a delfinekről van ám szó) lelépnek. Előtt azonban még hagynak egy üzenetet: ”Viszlát, és kösz a halakat!”
Örültem, hogy olvastatok, örültem, hogy írhattam.
