Ezer ember arca. Tekintetek, gesztusok. Ezt látom nap, mint nap az egyetemen. Élénk, fáradt, vidám, szomorú, izgatott, unott arcok. Mindegyik mesél valamiről. Az apró gesztusok, mosolyok, vagy éppen homlokráncolások adják tudtomra pillanatnyi lelkiállapotukat, vagy a viszonyukat felém. Ebben a sztoriban azonban nem én vagyok a lényeg. Nem a személyem a lényeg, csak egy vagyok a sok közül. Se több, se kevesebb. Annál érdekesebb, hogy miért azok az érzések kavarognak bennünk, amikor meglátunk egy ismerőst, vagy akár egy ismeretlent? "Ne ítélj elsőre!" - a régi Chokito reklám szlogenje, mint elcsépelt közhely csendül fel a fejekben. Azonban mind ezt tesszük. Lehet szeretet, vonzalom, harag, féltékenység, irigység, gyűlölet, ellenszenv, szimpátia, empátia, vagy -részemről legtöbbször- kíváncsiság az, amit érzek.
Mi az, amik ezeket a reakciókat az egyes embereknél kiváltják belőlünk? Mert mindegyik kiül az arcunkra, akármennyire is próbáljuk eltitkolni. De mi az oka? Nyilván a már átélt élmények, tapasztalatok elindítanak valamit bennünk, ami aztán irányít minket. Vagy a levegőben van valami, ami két ember között meghatározza a légkört, legyen az jó, vagy akár rossz? Persze nem tudom a választ, bár szívesen kutatnám.
Egy ideje látok is, nemcsak nézek. Hajlamosak vagyunk csak bámulni kifelé a fejünkből anélkül, hogy észrevennénk a részleteket. Pedig egy félmosoly, vagy egy pillantás is milliónyi dologról mesélhet, amit érdemes lehet felfedezni.
Érdemes megnézni. Kezdő sorok: It's the sense of touch. In any real city, you walk, you know? You brush past people, people bump into you. In L.A., nobody touches you. We're always behind this metal and glass. I think we miss that touch so much, that we crash into each other, just so we can feel something."
A nap képe:
