Összes oldalmegjelenítés

2010. december 29., szerda

The End




Ez a felirat régebben minden film végén ott díszelgett. Néhol persze találkozhattunk ”Fin”, ”Ende” , sőt még emlékszem ”Konyec” – re is. Aztán voltak olyan filmek is, ahol már nem írták ki, hanem hirtelen feketeség / fehérség lett úrrá a képernyőn, majd a stáblista kezdett szép lassan lepörögni. Esetleg a végére tettek egy cliffhangert, vagy magyarázatot, néha a befejezés befejezését. 

De legtöbbször cliffhangert.

15 éves koromban, még gimi elején dohányoztam. Emlékszem, arany Marlboro volt a sláger 2 hónapig, aztán majd egy évig a Davidoff Classic vette át a helyét. Aztán egyszer, suliba menet épp egy vadiúj dobozt bontottam ki, épp az első szálat vettem ki, kezemben felvillant a matt fekete, zöld marihuána-levéllel, és mosolygó smiley-val díszített Zippo-féle (jó, oké hamisítvány, a működési elvre értettem...) öngyújtó. Még a gyulladási pont elérése előtt azonban egy gondolat suhant át az agyamon: Kell ez nekem?

Nem.

Majd egy laza mozdulattal visszatettem a szálat a dobozba, és kidobtam az egész cuccot a legközelebbi kukába. Gyönyörű íve volt annak a dobásnak, ahogy a végén elegánsan, csont nélkül beesett a kukába, és repülés közben az a könnyed elegancia, amivel tovaszállt: Csodálatos. Ez 2002-ben történt, azóta nem gyújtottam rá.

Vissza a filmekhez. Van bennük valami, amivel az egészet el tudják rontani, vagy épp ellenkezőleg, meg tudják koronázni a művet: A vége.


Ahogy Dr. Strangelove feláll tolószékéből, az USA atombunkerében, és elkiáltja az azóta hírhedté vált mondatot, majd megszólal a zene (Vera Lynn: We’ll meet again), és mutatják a több tucat nukleáris töltet robbanását, vagy ahogy Dr. Hannibal Lecter egy karib-tengeri szigeten üldögélve, meglátván volt börtönigazgatóját, ezzel a mondattal teszi le a telefont: ”Egy barátomat várom...vacsorára.”
De említhetném a Harcosok klubját, ahogy felrobbannak az irodaházak, A Keresztapa I-et, ahogy az ajtó ”becsukódik” Al Pacino és felesége közt, az is mesteri. És hogy egy klasszikus példával éljek: Clark Gable az elfújta a szél végén szinte mosolyogva, megkönnyebbülten odaveti: ”Frankly my dear, I don’t give a damn.”

Miért hoztam ezt fel? Mert ennek a történetnek, a véletlenszerű dolgokról való írásnak (random stuff) bizony itt a vége. Nem terveztem átvinni a blogot a 2011-es esztendőre. Nem valamiféle fogadásból, hogy ”többet nem iszom”, azt eddig se tettem. Nem tanulok meg japánul, nem adok le 5 kilót, és nem szedek fel 15-öt.  Nem leszek se kedvesebb, se bunkóbb. Nem fogok jobban tanulni, de rosszabbul sem 2011-ben. Ez a blog azért jött létre még szeptemberben, hogy segítsen. Segítsen elterelni a gondolataimat, és hogy némelyeket közülük megoszthassak másokkal. Ez sikerült, és ennek nagyon örülök. Több visszajelzést kaptam tőletek, ami jól esett. Több bejegyzés azonban nem lesz. Ha jól emlékszem, a napló kezdetekor egy Ponyvaregényes példával éltem, egy párbeszéd volt az Jules és Vincent között. Valahogy így kezdtem, a vége pedig ugyanez. Noha tudjuk, hogy Vincentet később lelövi Bruce Willis a retyón, a film végén mégis kisétálnak az étteremből (egy nem hagyományos Mexican Standoff után), olyan ruhában, amik nem illenek hozzájuk, hiszen úgy néznek ki, mint két hülyegyerek. Eszembe jutott még egyik kedvenc íróm, Douglas Adams regénye is. Egyik művében a Föld megsemmisül. Felrobbantja egy vállalat, mert útban van egy galaktikus autópálya építésénél. A Földön élő, de különben idegen lények ezt előre megérzik, és több évezredes ittlét után (a delfinekről van ám szó) lelépnek. Előtt azonban még hagynak egy üzenetet: ”Viszlát, és kösz a halakat!”


Örültem, hogy olvastatok, örültem, hogy írhattam.



Beatles

Különösebben nem vagyok oda értük. Tudom, szinte szentségtörés ezt mondani ezzel a zenekarral kapcsolatban, de mit tehet arról az ember, ha más muzsika érinti meg a szívét, és nem a bubifejek által nyomott dallamok. 
Ne haragdujon már meg a világ. ... 
Paul McCartney

Ellenben egy érdekes feltevésre bukkantam a minap. 
(Nyilván nem a minap, hiszen bőven múltkor volt, nem minap, de az a szó kevésbé szofisztikáltabb...) 
Mégpedig, hogy hosszú, hosszú évek óta Paul McCartney-t egy dublőr helyettesíti, név szerint William Campbell. Nem tisztem, és feladatom eldönteni, hogy ez igaz-e, vagy sem. Viszont ahhoz elég érdekes, hogy kicsit foglalkozzak vele.  
A helyszín London, az Abbey Road-on lévő stúdió. Az időpont 1966. november 9. 
Paul nem volt elégedett a gitárja hangzásával, mániákusan próbálta állítgatni. Hol a keverőn, hol magán a hangszeren, és egyéb technikai eszközök babrálásával igyekezett elérni a tökéletes hangzást. Lennon és Starr már a haját tépte ettől, szerettek volna vagy hazamenni, vagy érdemben próbálni. 
A vita vége az lett, hogy McCartney elviharozz fehér, Austin Haley típusú sportkocsijával. Bár zuhogott az eső, dühében nagy sebességgel száguldott London utcáin. Észrevett egy stoppos lányt, akinek felajánlotta, hogy hazaviszi. A hölgy először nem ismerte fel a zenészt, de amikor beszállt az autóba, egyből kiskristályosodott, ki is ez a fiatalember. Rajongásátát hisztérikusan mutathatta ki, ölelgette, sikoltozott 
(nem ám rosszra gondolni, hiszen közben száguldottak a sportkocsival...) 
Egyszóval elvonta a figyelmét, na. Ezért nem vett észre Paul egy piros lámpát, összeütközött egy szembejövő autóval, majd nekicsapódott egy telefonpóznának. A lány még ki tudott evickélni a lángoló roncsok közül, McCartney-nak azonban már nem volt ekkora szerencséje. A lángra kapó ruhája és haja másodperceken belül bevégezte azt, ami az ütközésnek esetleg nem sikerült volna. A helyszínre érkező rendőrök kihúzták a felismerhetetlenségig összeégett testet. Paul McCartney halálának időpontja 1966.11.09. hajnali 5 óra. 
Mint minden esetet, a rendőrség ezt is kivizsgálta. A nyomozást végző rendőrt valósággal sokkolta az eset. Nem tudta, mit tegyen, hiszen Anglia egyik legnépszerűbb embere szénné égve feküdt a boncteremben. Némi kutakodás után felhívta Brian Epsteint, a Beatles menedzserét. Ő teljes hírzárlatot rendelt el. A zenekarok tagjainak elmondta a szörnyű hírt. Azonban nem tehettek mást: Paul halálát el kellett titkolniuk. A zenekart szerződések sora kötötte, ha ezeket felmondják, hatalmas összegeket perelhetnek el tőlük, derékba törne karrierjük, ráadásul alkotóerejük teljében voltak, egy majdnem kész új albummal. Találniuk kellett egy hasonmást. Mivel akkoriban az elkötelezett Beatles-hívők gyakran tartottak hasonmásversenyt, viszonylag hamar találtak egy férfit, aki előző évben megnyert egy ilyet, Edinburgh-ben. Közben McCartney-t titokban, hamis papírokkal nyugalomra helyezték a Wight-sziget egy csendes kolostorának temetőjében. 
William Campbell aki azóta elköltözött Skóciából, és Kanadában, Ontario városában dolgozott rendőrként. A hasonlóság kísérteties volt: életkora, arca, termete és testfelépítése csaknem megegyezett McCartneyéval. A basszusgitárhoz, és a gitárhoz is konyított valamelyest, gyerekkora óta ezeken a hangszereken játszott. Paul Epstein tehát repülőre ült, ajánlatott tett Campbellnek, aki pár nap múlva eltűnt Ontarioból. 
Campbell plasztikai műtéten esett át, mivel ajka túl keskeny volt. 
Skót akcentusát eltüntetni már komolyabb probléma volt, de rengeteg gyakorlással ezt is sikeresen palástolták. Közben a hivatalos magyarázat szerint McCartney robogójával elesett, arca zúzódott, és pár fogát is kitörte. Ezzel a kellemetlen balesettel próbáltak időt nyerni, a Beatles kis ideig pihentette a fellépéseket. 


Ennyi felvezető utána nézzük az Abbey Road lemezbemutatóját: 



A fotón a Beatles tagjai lépdelnek át a zebrán. Elöl megy Lennon, mögötte Ringo Starr, Paul a harmadik és a végén Harrison. Az elmélet szerint a tagok sorrendje, és ruhája is rejt utalásokat. A tiszta fehérbe öltözött Lennon egyesek szerint a papot, mások szerint egyenesen az Úrt ábrázolja. A fekete öltönyt viselő Ringo a gyászhuszár, az utolsó ember, Harrison pedig egyszerű ruházatával, olcsó tornacipőjében pedig a sírásó. Paul McCartney csukott szemmel, mezítláb lépdel, ami arra utal, hogy ő a halott. A zenekar mindegyik tagja bal lábbal előre lép, kivéve Pault, aki a jobbal. A bal oldalon álló VW Bogár rendszámtáblája szintén érdekes: 
LMW 281 F

Linda McCartney Widow, azaz Linda McCartney özvegy. Persze ez lehet véletlen is. 
A lemezt reklámozó plakátok szintén rejtenek érdekes üzeneteket. Az EMI hirdetésén négy gyertya található, amelyek közül három ég, egy kialudt. Az alvó gyertya balról a második, akárcsak Paul a második ember balról a zebrán. 
A "Let it be" c. lemez is érdekes. 
  

A borítón a tagok mind balra tekintenek, kivéve Pault, aki a kamerába néz. A többiek arca fehér háttér előtt van, míg McCartney-é vörös háttér előtt. A szövegek is árulkodóak. A Come Together szövegében lévő sor "Egy meg egy az három" - egyértelmű utalás a fogyatkozásra, a She Came in through the Bathroom Window c. dalban pedig ezt hallhatjuk: "kiléptem a rendőrségtől, mert találtam magamnak egy jó munkát" - na vajon kire utalhatnak... 



Hogy a fent leírt történet igaz-e, vagy csak koholmány, valószínűleg sosem tudjuk meg. Annak idején jól szórakoztam az ezzel foglalkozó könyv olvasása közben, remélem ti sem csalódtatok. 

2010. december 11., szombat

Facepalm


Az előző post-ban említettem, hogy egy különleges képről lesz szó ebben a bejegyzésben. Na ez nem az. Viszont legközelebb ígérem, tényleg megírom annak a bizonyos album-borítónak a történetét, szimbolikáját. Miért pont facepalm? Nos, ez a blog nem a mindennapi rutinról, történésekről szól. Viszont pár hete azt vettem észre, hogy a fent említett / látható mozdulatot hajtom végre éppen. Kezdődik a facepalm-saga!


Be kellett vásárolnom, méghozzá költséghatékony módon, hó vége lévén a számlán apadni kezdett az ötödike körül még korlátlannak hitt pénzösszeg. Irány az uránvárosi Tacskó. A kasszához közeledvén még nem sejtettem semmit. Előttem egy két méter magas, bajuszos, negyvenes évei közepén járó úr állt. Mindenféle áru volt a szalagon, főleg élelmiszerek. Ezután főleg karácsonyfadíszek, csokik, következtek, egy öt centis szünettel a két "kupac" között. Szépen lehúzza  a vonalkódokat a diákmunkát szemmel láthatóan évek óta végző lány. Éppen valahol 14.000 Ft-nál járunk, amikor a tag alig hallhatóan ennyit mond:
Fazon: Jaj. Hmmmm
Pénztáros: Parancsol?
Ipse: A pénztárcámat a kocsiban hagytam. Hmmm
Pénztáros: Értem.
Bácsi: Most mi legyen akkor?


Itt jött a Double Facepalm, ezidáig azt hittem, ez csak a filmekben lehetséges. De nem, megtörtént. Összebeszélés nélkül, sőt, összenézés nélkül, tökéletes összhangban, valahogy így:


A bácsi vagy nem ismeri Winston Wolf-ot, a problémamegoldót a Ponyvaregényből, vagy simán láma. Értem én, hogy a kínos helyzetekben máshogy viselkedik az ember, de ez akkor, abban a szituációban valami hihetetlen volt. A döbbenet az arcomon előbb sunyi mosollyá, majd Niagara szélességű vigyorrá változott. Lelki szemeim előtt láttam, amint emberünk otthon ül, és könyvet olv...tévét néz. Egyszer csak kiég az izzó.
"Hoppá. Most mi lesz?"

De ne kalandozzunk el, még mindig a Tesco-ban vagyunk. Nagyjából 2 perc néma csend, és ötezer bólogatás után emberünk megszólalt: 
"Akkor én most azt hiszem, kimegyek a kocsihoz a pénzért"
Milyen nagyszerű ötlet! Frappáns megoldása ennek az afférnak! 
A pénztáros lány csak ennyit mondott, elhaló vékonyka hangján: 
"Jó."

Ekkor átmehettem volna egy másik kasszához, hiszen a tag áruinak a fele még a szalagon volt. De nem, gondoltam megvárom, mi lesz. Kis túlzással ingyen stand-up comedy. A lány közben a maradék árut is áthúzza a leolvasón, a végösszeg valahol 20.000 körül van.
Tíz röpke perc után visszatér főhősünk. Merev tekintettel néz a kijelzőre. 

"-Hmmm... ezt nem így kellett volna" 
"-Hogy tetszik mondani?"
"-Azokat számlára akartam vásárolni, nem egyben"
Itt valahol a lány arckifejezéseiben, tekintetében olyan változások történtek, amiért minden valamire való nemzetközi hírnévvel rendelkező pszichiáter professzor a fél életét odaadná, ha élőben láthatna ilyet. Úgy képzeljétek el, mint az "Én és én meg az Irén" c. filmben Jim Carrey arcát, amint a bevásárlóközpontban a kasszás jelenetnél elé tolakodik az anyuka, és Hank, a sötét énje átveszi az irányítást a tudata felett. 

Egy perc után a lány megszólalt: 

"Értem. Ha  a vevőszolgálathoz fordul, és a számlát bemutatja, majd megosztja velük az információt, hogy mely tételeket kívánja számlára vásárolni, ők készséggel segítenek." 

Bácsi : Talpraesettség + Határozottság: Rosszul csinálod

Pénztáros: Önuralom : Jól csinálod



2010. november 25., csütörtök

Before Photoshop

Manapság az Adobe cég terméke, és más egyéb programok is alkalmasak arra, hogy csodát műveljünk a számítógépen levő fényképeinkkel. Manipuláció ez, mely néha vicces, néha szánalmas eredményeket szül. Viszont egész iparág épül a megtévesztésre, lásd Playboy, Hustler,stb.

Na nem mintha panaszkodnék, hogy ezek a magazinok léteznek...


Valamelyik nap ismét megpillantottam az egyik fényképet, amit még pár éve láttam, így született meg az ötlet, hogy a mai bejegyzés a világ híres fényképeiről szóljon. Igyekszem a képek alá valamiféle magyarázatot is írni.

A kép New Yorkban készült, a Times Square-en, amikor a tömeg egy friss hírt ünnepelt, ez pedig nem volt más, mint a II. világháború vége. 
1963 -ban egy Thich Quang Duc nevű buddhista szerzetes élve elégette magát, így tüntetve a Diem rezsim ellen Vietnámban. Mialatt égett, meg se moccant. 

Martin Luther King híres beszéde közben. "I have a dream..."  1963

Buzz Aldrin a Holdon, a képet Neill Armstrong készítette 1969-ben.
Talán az egyik leghíresebb kép a világon. Az amerikaiak felvonják a zászlót a Suribachi hegy tetején. Iwo Jima szigetén a harokban 6800 amerikai és 18000 japán katona halt meg, egy hónap alatt....

1967. október 27-én egy amerikai diák virágot tesz egy nemzeti gárdista puskájának csövébe. A diákok a vietnami háború ellen tüntettek.    



1989. Egy ismeretlen férfi a tankok elé áll a Tienanmen téren, Kínában. 
A kép a General Electric Building építkezésén készült a 69. emeleten, 1932-ben.  (New York)        

Nem minden amerikai tüntetés volt békés. Az Ohio-i nemzeti gárda sortüzet nyitott a háború ellen tüntető egyetemistákra, 1970. május 4-én. A kép 12:24-kor készült, Mary-Ann Vecchio térdel Jeffrey Miller holtteste felett.


A következő bejegyzés egy bizonyos lemezborítóról fog szólni, de az a téma igényel némi utánajárást, mert igen összetett.

2010. november 23., kedd

Do you feel lucky, punk?

A Jó. 
Figyelem! Az alábbi írás filmekről szól, így értelemszerűen tele van spoilerekkel. Tehát ha nem akarod megtudni, hogy Potter meghal a 47. percben, ne olvasd ezt tovább. 

Hova tűntek a klasszikus, idézhető, világszerte ismert filmes idézetek? Az ember időről időre belebotlik egy-egy meghatározó mondatba baráti beszélgetések alkalmával, amikor a filmekre terelődik a szó, vagy éppen egy adott szituációban az idézet beleillik a gondolatmenetbe. Jobbnál jobb filmeket gyártanak manapság is. Eredet. Klassz volt, igazi moziélmény. Az "old school" dialógusok, vagy éppen monológok ideje lejárt volna? Vegyünk egy stílust alapul, ez legyen mondjuk a horror. A mai filmek nagyban építenek a speciális effektekre, melyeknél rendkívül aprólékosan kivitelezett karakterek hozzák ránk a frászt. Esetenként a szokatlan filmezési technikától lesz érdekes egy alkotás, például a "kézi kamerás" stílus, lásd Cloverfield, Rec 1-2. Emlékeztek még az Evil Dead sorozatra? Amikor talán a harmadik rész végén az áruházban megjelenik egy boszorkány, Ash meg áll egy asztal tetején, rajta áruházi munkaruhája, kezében shotgun.
 

"-Asszonyom, szíveskedjen elhagyni az áruházat!
-Hát te meg ki a fene vagy?!
-A nevem Ash.  -puskát csőre tölti-  ...Háztartási cikkek."



Nyilván horror-komédiáról van szó, de akkor is jó. De nem kell, hogy ennél a félelmetes stílusnál leragadjunk.
A régi westernfilmek, Clint Eastwood "ultimate badass" nézésével, Charles Bronson metsző tekintetével és rezzenéstelen arcával, és persze  a remek magyar szinkronnal felejthetetlen élmény nyújtottak anno és most. Eastwood a "Pár dollárral többért"-ben épp számolja az általa lelőtt banditák hulláit a kordén, amikor az egyik túlélő hátba akarja lőni. Ő megperdül, és csípőből lelövi a gazfickót. Társa, az öreg fejvadász hátranéz a lován, és így szól: 

"-Valami baj van, fiam?
-Dehogyis, ezredes úr! Csak elszámoltam magam.  ...de már rendben van."





A Jó, a Rossz és a Csúf hírhedt bajkeverője, Tuco (na jó, teljes nevén Tuco Benedicto Pacifico Juan María Ramirez) is számos legendás mondattal büszkélkedhet. Hasonlóképpen Harmónikához, akinek bátyját Frank, a banditavezér lőtte le a "Volt egyszer egy vadnyugat"-ban. Charles Bronson megkérdi az érte küldött három lovas gengsztert, hogy hoztak-e neki is lovat. Azok kinevetik, és azt mondják: Nem, de majd felülsz Joe mögé. Ő megingatja a fejét, és csak ennyit mond: "Így is lesz két felesleges."

Aki nem igazán szeret a vadnyugaton időzni, az a mai korban játszódó filmekből is válogathat. A legelső posztban említett Jules (Samuel L. Jackson) és Vincent Vega (John Travolta) párbeszédeit több millió ember tudja fejből. A Ponyvaregény egy műalkotás, na.
Tarantino többi alkotása, a Kutyaszorítóban, és a Négy Szoba is tele van ilyen elemekkel. Rodriguez "Alkonyattól Pirkadatig" c. filmjében Seth, a bankrabló (George Clooney) szájából hangzik el: "Véleményszabadság van, de én szarok a tiédre!"

Guy Ritchie "Blöff" és "A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső"  c. filmjeiben zajló párbeszédeket vigyorgás nélkül lehetetlen megnézni.
A filmekből tudom, hogy mi mind egyéniségek vagyunk (én nem!), és hogy a kacsa könnyebb, mint a víz, ezért nem süllyed el. Az emberevő rém nem a nyúlon túl van, hanem a nyúl az, valamint, hogy a fekete lovag mindig győz. A gyűrűk ura csak arról szól, hogy pár ember baktat, és csak egy visszatérés létezik, az pedig nem a királyé, hanem a Jedié.
Még sorolhatnám hosszasan, de nem ez a mai bejegyzés célja, hanem szokás szerint a gondolatébresztés. Tudnál mondani kultikussá vált idézeteket az elmúlt 1-2 év filmjeiből? Amik nem kizárólag a vulgaritással (egy-egy jól elhelyezett "bazdmeg", mesterien artikuláló színésszel csodákra képes) lettek azzá? 


A témaválasztásért köszönet Zsuzsinak! 

Ennio Morricone  





2010. november 15., hétfő

Hvordan har du det?

Reggel hatkor első mozdulatom a fejhallgatóm elérésére irányult. Próbálkozásomat siker koronázta, és a reggeli ébredést (na ja, egyedül nem olyan poén) egy kis zene tette elviselhetővé. Parov Stelar-ral ugyanúgy vagyok, mint a többi előadóval. Letöltöm az összes albumukat, végighallgatom mind a 200 számot, majd kiválasztok kb. 5-öt. A többi kuka. De valahogy mindegyik ilyen, lehet az Apocalyptica, Metallica, Apollo 440, Prodigy, szóval igazán nem stílusfüggő. Az egész nap hogy úgy mondjam FLAWLESS volt. Sütött a nap, vásároltam, két normális órán voltam benn, mert az egyik elmaradt, a másikat meg... szóval azt majd jövőre teljesítem. Nehéz így 52 kredittel a félévet megcsinálni, lehetetlen minden órára bejárni. Red Bull-on és kávén kéne élnem, hogy ez menjen. Hazafelé a 2-es buszról a Kórház téren szálltam le, és az orrom előtt ment el a csatlakozás a hegyre. Hittem én! Sofőr megáll, mikor látja, hogy a zebra előtt vesztegelek bérlettel a kezemben. (azért valószínű , hogy az ábrázatom "bloody hell!" - kifejezése is sokat sejtető lehetett), majd kinyitja az ajtót az út túloldalán, és int. Mekkora jó arc volt már!
Mostanában azon is elgondolkoztam, hogy egy szakmát jó lenne megtanulni. De úgy igazán jól megtanulni, nemcsak kontárkodni valamit. Nagyon jó, ha az ember ért valamihez. Én is sok mindenben jó vagyok, de a hirtelen felidegesítést, vitázást és cifra beszólásokat nem fizetik meg valami jól. Suli mellett gondoltam elvégezni egy képzést, természetesen tavasztól, mikor már kevesebb órám lesz. 
Szóval most keresgélek, mi is az, amivel esetleg több lábon meg lehetne állni az életben. 
Ért még egy kellemes meglepetés a szülinapomat tekintve. Nyáron elkezdtem norvégul tanulni. A négy év kötelező latin, fakultációs spanyol, 10 év német és az angol mellett győzöm idővel, és tetszik is. Pont egy hónapja beszéltünk arról egy jó barátommal, aki történetesen norvég, hogy nálunk ritka a norvég-magyar nyelvkönyv. Angol-norvég meg egyáltalán nincs. Erre mit csinál ez a gyerek? Szülinapomra rendelt nekem Norvégiából két nyelvkönyvet, meglepetésként. 
Na erre varrjatok gombot :)


Ha det bra! 




Zene: Parov Stelar - The Phantom
 

2010. november 11., csütörtök

Money

Nemrég töltöttem be a 24. életévemet. Mivel az OTP-nél van számlám, kaptam egy értesítést, hogy a Junior számlacsomag a fent említett okból kifolyólag már nem vehető igénye, helyette egy másik konstrukciót kell választanom. Ez nem okoz gondot, a pénzt valahol tartani kell. Annak rendje és módja szerint be is fáradtam Pécsen a bankba. Szorongattam a cetlit, amit a fáziskéséses érintőképernyős automata végül kegyesen kiadott. Az ügyintéző készségesen elmagyarázta, hogy mi a helyzet, megköszöntem a tájékoztatást, létrehoztuk a számlát, kész. Ekkora jött a lavina. "De ha MOST az új számlanyitási kedvezménnyel együtt igényel lakáskasszát, akkor a befizetést blablablabla" Mondom köszi, de nem terveztem lakástakarékkal foglalkozni mostanában. "Pedig akkor, ha blablablabla a végén állami támogatás blabla és vehet fel kedvezményes hitelt!" A helyzet az, hogy hitelt sem szándékozom felvenni soha az életben, ha nem muszáj. Én elköszöntem hatszor, és megindultam elfelé a pulttól, de valahogy (mágia? ::)) mindig elém tolt valami kimutatást, táblázatot, ajánlatot. Nehéz szülés volt. Gondolom, a főnökség valami minimális értékesítői munkát is elvár az alkalmazottaktól a bankban, de ez félelmetes. Vegyél fel hitelt, hogy meg tudd venni ezt és ezt és azt. Rengeteg reklám ontja ezt, ilyen-olyan kedvezménynek álcázva a modern rabszolgaságot. Ha megláttam egy Ferrarit, az első gondolatom gyerekként ez volt : "AZTAAAA!"  - Manapság pedig ez: "Szép kocsi, melyik banké?"  Köztünk szólva, kell neked hitelre plazma tv? Playstation?  A gyereknek kapacitív kijelzős wifis háromgés érintőképernyős telefon? Hatvanötezer gigás-megás-terrás laptop? Ugye, hogy nem?
Einstein szerint a legnagyobb találmány a kamatos kamat. Talán tényleg így van, de az emberi mohóság, megfelelni akarás és a több/jobb iránti vágyódás nélkül semmit se érne. Ez van, meg kell próbálni megtalálni az arany középutat. Ha nincs, építek egyet :)

A mai nap teljes mérlegéhez hozzátartozik egy remek tea a büfében, az egyik kedvenc könyvemmel, amit ma sikerült megszereznem az egyik antikváriumban. Tudom, gonosz dolog, de soha nem fogod megtudni, melyik az. 

2010. november 3., szerda

Kill all the extremists!

Öljük meg a szélsőségeseket! Paradox egy kijelentés ez, és cseppet sem vall szociális szempontból fejlett lelkivilágra. Némi fekete humorérzékre annál inkább. Hasonló az "etessük meg az éhezőkkel a hajléktalanokat" c. felvetéssel, ami már csak jogi szempontból is kifogásolható lépés lenne. De a mai téma nem a hülye, morbid poénok körül forog. Hanem az átverésről. Valamit minden nap kozmetikázva látunk, hallunk. Bármerre megyünk, a nyers igazságot csak a legritkább esetben vesszük észre. Mondhatnánk, hogy ez nem egy rossz dolog, hiszen egy kisebb álomvilágban az ember komfortosabban érzi magát, a maga kis valóságában, mintha a való élet minden gyötrelmével kéne megküzdenie. A gond ezzel csak az, hogy előbb-utóbb meg KELL küzdeni vele, tehát semmi értelme nincs légvárat építeni magunk köré. A megvezetés két klasszikus példáját találtam tegnap a neten, illetve papíron. Mindenki tudja, hogy a reklámok hazudnak. Evidens. A cég a termékét a legjobbnak tünteti fel, hogy eladhassa. Úgy gondol rá, mint a szülő gyermekére. Ő a legokosabb, a legszebb. Persze szülőin kiderül, hogy Ernőke a B-ből jobb témazárót írt nála, de ez van. Az egyik lakótársam adott pár McDonals-os kupont, ami kedvezményre jogosít. (Kösz, Bandi! :))
Nyilván fel fogom használni, mert szeretek néha ott enni. Egyszerűen ízletes, és nem tud érdekelni egy sajtos McRoyal majszolása közben az, hogy hány E3424234112341 adalékanyagot viszek be a szervezetembe. Bár - nemcsak anyagi szempontból - nem tudom elképzelni, hogy sokszor ott egyek. Tudom, hogy nem egészséges hosszú távon a rendszeres fogyasztása a gyorskajáknak. Valószínűleg ezt mindenki tudja. A cég persze iszonyat jó (photosoppos) képeken reklámozza a szendvicseit. Sokkal nagyobbnak, ízletesebbnek tűnnek. (Megjegyzem az ízükkel sosincs baj, csak a méretbeli eltérést kifogásolom) 
És ott van a másik tábor. Legyártották a Super Size Me c. dokumentumfilmet, klassz is volt a maga módján. De kezdenek átesni a ló túloldalára. Tegnap ezt a cikket találtam: 


"A. Davies, egy manhattani fotóművész a vásárlástól kezdve hat hónapon át minden áldott nap lefényképezte a Happy Meal menüt. Nyoma sem volt penésznek, sem más, a nagymértékű rothadást mutató jelnek. A szóban forgó menü a szokásos összetevőkből áll: egy hamburger és egy kis adag sültkrumpli.
„Ez év április 10-én vásároltam egy Happy Meal menüt és hazavittem azzal az ötlettel, hogy hagyom, lássam mi történik vele” – mondta Davies. Elmondta, hogy a második nap után a kutyái abbahagyták a körözést a polc körül, amelyre az ételt rakta – már nem voltak rá kíváncsiak, hogy mi van a polcon.
A fotós tapasztalata a Happy Meallel a legújabb a gyors ételek vizsgálásának sorozatában. Morgan Spurlock, a Super Size Me című 2004-es dokumentumfilm DVD extrái között hasonló eredményeket mutat be."

Ez a szendó az első napon.                     
 
A 180. napon ismét lefényképezi a cuccost:


Nincs benne saláta. Sem paradicsom. Se uborka. Azokat bizony kivették! Naná, hiszen megromlottak volna. A kaja többi részével meg semmi egyéb nem történt, mint hogy iszonyú magas fokon történő hőkezelésen esett át, meg baromira megsózták. De tényleg, rengeteg só van benne / rajta. Már az indiánok, az egyéb népek is sózva, szárítva tartósították a húst több száz évvel ezelőtt, és sokáig elállt.


Fura volt látni ezt a mértékű túlzást, amire semmi szükség nem volt, és szerintem az egész dolog marketing-értékét valahol ellőtték. 


Megyek eszek egy sajtburgert. 

2010. október 31., vasárnap

Makes no sense


2010. Október 
Képregény, 3 snitt, két szint, olló, torok, hajlás, P, fekete-fehér. Facebook.


Nem akarlak összezavarni titeket, nemsokára lesz normális bejegyzés is. Csak szerettem volna, ha egy bizonyos dolognak van visszakereshető nyoma. Ami le van írva, az nem vész el. Egyszer megtudjátok, mit jelentett. Lehet pár hét, hónap, akár év is. Így viszont ti lettetek a tanúim abban a pillanatban, ahogy elolvastátok az első mondatot. 

2010. október 28., csütörtök

No Limits

A képen egy Pétert rejtettünk el.


Határok közé vagyunk szorítva. Félünk az ismeretlentől, és nem szívesen hagyjuk el a járt utat a járatlanért, pedig az ismeretlen néha határtalan lehetőségeket rejt. Kolumbusz sem Amerikát kereste, aztán mégis mindenkinek bejött a cucc. Egy nagyon klassz beszélgetésben volt részem tegnap este, amely elektronikus úton történt az egyik kedves ismerősömmel. Több dologról volt szó, de az egyik rész különösen jó volt. Az embernek nem csupán a testét, hanem a lelkét is be lehet zárni. Ami viszont fura, hogy gyakran saját magunkat szorítjuk korlátok közé. Egyik kedvenc nagy gondolkodóm, (nagy elme volt a srác!), Machiavelli mondta: "Entrepreneurs are simply those who understand that there is little difference between obstacle and opportunity and are able to turn both to their advantage."
Erre mondják, hogy zseniális. Tényleg meg kéne látnunk az akadály és a lehetőség közötti kis különbséget, hogy azt át tudjuk hidalni. Mennyi dolog van az életben, amit gyakran hátránynak hiszünk, és a hasznunkra lehetne! Azt hiszem egy igen jó cél lenne ez: Megtanulnom, hogyan fordíthatom saját javamra az első látásra akadálynak tűnő dolgokat. Valahogy persze úgy, hogy megmaradok embernek, és nem gázolok át másokon. 


Szerintem menni fog. 

Szóljon hangosan:




2010. október 25., hétfő

One who deceives...

“One who deceives will always find those who allow themselves to be deceived.” - Niccolo Machiavelli 
  
Mindenki szerepet játszik. Kivétel nélkül, mindenkin van egy álarc. Nem fogom itt az eszemet játszani: Rajtam is van. Szívesen előadnám a mostanában oly divatos "Én egyéniség vagyok, és különleges, stb." témát, de úgysem lenne igaz. Különleges vagyok, persze. Épp úgy, mint bárki más. Sok ember átveszi a beszélgetőpartnere stílusát. Mint a tükörreflex, mikor ha ásít valaki, akivel beszélsz, akkor te is ásítasz egyet. Gondolom ez is a neuronok szintjén dől el. Például amikor hazudik valaki, a szervezetében katekolamin szabadul fel, amitől az orrban lévő szövetek megduzzadnak, és viszketni kezdenek, ezért "muszáj" megpiszkálni. Az ember asszimilációs ösztönei aktiválódnak társaságban. Gondolom akaratlanul is be akarunk illeszkedni, elvégre az ember társas lény. Gyakran négyszemközti beszélgetéseknél is képtelenek vagyunk magunkat adni, ha a másik szimpatikus, vagy antipatikus, akkor is annak megfelelően fogunk viselkedni.

De vannak kivételek. 


Ezek azok az emberek, akiknél az önmagához legközelebb eső, vagy a belső énünkhöz legjobban hasonlító karaktert tudjuk adni. Mindig örülök, ha ezekkel az emberekkel találkozni, beszélgetni tudok. Értékes személyek, és a beszélgetésekből mindig valamit magába építve kerül ki az ember. Sajnos van, hogy az álarc mögé nem tudunk benézni, nem ismerjük meg igazán a másikat. Mindenhez energia kell, és erőfeszítés. Főleg a többi emberhez... 


Doromb N' Bass muzsika : Goulasch Exotica - Betyárvizit

 
 

2010. október 21., csütörtök

Better safe than sorry

(Könyvjelzőt betesszük, itt tartottunk. Péter bevonul, feszült csend honol)
Tudom én, hogy napról napra érdekesebb / izgibb / sablonosabb / trébb (szép szó!) a blog, de a kialakult helyzet miatt pár napig komoly elvonási tünetekkel kell majd szembenéznetek, ha új bejegyzést várva olvasni akarnátok. 

(*Taps, fanfárok vs. zokogó tömeg, mélabús vonóshangszer-effektek)


Történt ugyanis, hogy szembesültem azzal a ténnyel, hogy egy hét múlva 280 lapnyi anyagból írok ZH-t, mégpedig a 18-19. századi Amerika irodalmának gyöngyszemeiből. Naná, hogy nem magyarul. 
Amúgy a mai napon, október 21-én zajlott annak idején a Trafalgar-i csata, és ezen a napon nyitották meg New York-ban a Guggenheim múzeumot is. Kép alant:

Ha addig is olvasnátok valami jót, hadd ajánljam figyelmetekbe ezt:

William Golding: A legyek ura
(hirtelen felismerés, hogy ebből jéé tényleg filmet is csináltak?)

Zene nélkül mit érek én: Ratatat: Tropicana 

Továbbá, ha azon törnétek a fejeteket, hogy a svájci részecskeütköztető / gyorsító gép létrehozott-e már valami fekete lyukat, vagy megsemmisítette-e a Földet, azt ITT csekkolhatjátok le.

(Péter el, függöny) 
 
 



I'll be back.

2010. október 20., szerda

Random


Véletlenszerű, véletlen, mindig más. 
Előre meg nem határozható kimenetelű történések. Minden nap történik valami ilyesmi. Sokszor nagy bölcsen bólogatva vesszük tudomásul a látszólag értelmetlen, az éppen aktuális tevékenységünkbe beleszóló dolgot, mondván: Véletlenek nincsenek! Minden okkal történik! 

Egy frászt.


Véletlenek igenis vannak. Már eleve az sem mindegy, hogy észrevesszük-e őket, vagy figyelmünket elkerülve történnek, és szólnak bele életünk alakulásába. Viszont  ha észrevesszük, hogy valami történt, látszólag ugye véletlenül, akkor hajlamosak vagyunk következő döntésünket ennek alapján meghozni. Egy véletlenszerű esemény meghatározhatja a következő lépésünket, és valahol ez félelmetes. Befolyásolhatóak vagyunk, mindenki más-más mértékben. Talán nem vagyunk elég biztosak a dolgunkban, és megerősítés gyanánt nyúlunk ehhez a dologhoz, mintha valami útmutató lenne? (sors keze, stb.)
Nézőpont kérdése az egész. Ha mindenáron értelmet akarunk adni a véletlenszerű eseményeknek, ha mindenben okot keresünk, akkor meg fogjuk találni. Az emberek szeretik azt hinni, hogy miattuk történik minden. Hogy ténylegesen részesei a világnak, és hogy megváltoztathatják azt. Talán így van. 
Edward Lorenz matematikus volt az, aki a káoszelmélettel foglalkozott. Mindenki ismeri a Pillangó-hatás c. filmet, vagy legalábbis hallott róla. Egy lepke szárnycsapása 5000 km-rel odébb előidézhet egy  hurrikánt is. Nem tisztem, és nem feladatom eldönteni, hogy igaza volt-e, vagy sem. Ráadásul nem vagyok hozzá elég okos, már az integrálásnál is vért izzadtam. Lényeg, hogy szintén ő mondta azt, hogy a látszólag véletlenszerű események minden esetben kiadnak egyfajta sablont, egy mintát. (pattern) Ezek a minták további egységekké állnak össze, míg végül kialakul a végleges esemény, amihez minden szál vezet. Ez valahol félelmetesen jó. Persze ugyanakkor tisztán elméleti dolog, legalábbis nagyban gondolkozva leellenőrizhetetlen - és ráadásul mindig változó.


De még ez sem bizonyítja, hogy a sok véletlennek oka van. Vannak dolgok, amik egyszerűen csak megtörténnek, és nem jelentenek semmit sem.

Házi feladat: Legközelebb, ha társaságban vagy, keresd meg a helyiség majmát. Mindenhol van egy ilyen, aki eszméletlen intellektuális módon próbál viselkedni, és jobb híján egy gránitlapba is beleköt. Várd meg, míg rádszáll. Aztán hagyd, hogy föléd kerüljön (átvitt értelemben, bazki!), majd csapj le rá. Dobj be egy, a témához egyáltalán nem kötődő szólást, közmondást, vagy menő szöveget, amit netről, havertól hallottál. Majd angolosan távozz. Ha szerencséd van, még láthatod azt a szavaidban mindenáron értelmet kereső értetlen arcot. Jó móka, hidd el. 




Napi zene persze nem marad el: Parov Stelar - The Flame

2010. október 17., vasárnap

Dream a little dream of me


Álmok. Nem, nem a "Merjünk nagyot álmodni!"  és "Kemény munkával bármit elérhetsz!" típusú közhelyekre gondolok. Ténylegesen az álmokra, mint neurológiai eseményre gondolok az agyban. A tudatunk tréfálkozik velünk csupán, vagy valami mélyebb értelmük van? Több fajta álom létezik. Freud szerint rejtett szimbólumokat tartalmaznak és szoros kapcsolatban állnak az álmodó személy aznapi tevékenységével, vagy gondolataival. Az álmokat kutató tudomány az Oneirológia. Több álmoskönyv létezik, és jobban belegondolva egyáltalán nem új keletű dolog az álomfejtés, hiszen Dániel próféta is fejtegette valamelyik királynak ( - talán II. Nabukodonozor volt az, már nem tudom pontosan) az álmát nem egyszer. Arra már rájöttek, hogy az ember a REM alvási szakaszban álmodik. A szem gyors mozgást végez mindenféle irányban (innen a név: gyors szemmozgás : Rapid Eye Movement), és különböző élettani változások történnek, pl. szívverés gyorsul, vérnyomás emelkedik, a légzés viszont kevésbé lesz intenzív. Egyes izmok átmenetileg megbénulnak, ezért is álmodhatjuk néha azt, hogy nem tudunk elugrani pl. egy közelgő autó elől. 
Azonban mikor álmodunk, felborul az időérzékünk. A valóságban 5 másodperc, az álmunkban egy óra. De ennek a post-nak nem ez a fő témája. Nem a tapasztalat alapján, emlékekből, vagy vágyakból táplálkozó álmok megfejtése. Hanem egy sokkal komolyabb dolog, amitől kirázza az embert a hideg. A Déja Vu egy teljesen új fajtája. Megpróbálták a jobb és bal szem közötti különbségekkel magyarázni a deja vu-t , mondván az egyik szem által közvetített kép pár nanoszekundummal később ér be az agyba, ezért érezzük azt, hogy mi már láttuk az adott dolgot. 
Viszont a Déja Vu érzést nemcsak képi inger, hanem hang, szag, tapintás is kiválthatja.
Mi a helyzet akkor, ha valaki időről időre megálmodja, mi fog vele, vagy a környezetében történni?
Ha bagatell képsorokról álmodik, egyszerű történésekről, amik később - pár hónapon, maximum egy éven belül - valóban megtörténnek? Ilyenkor emberünk szédülni kezd, úgy érzi a tüdeje összeomlik. Nem tudja megmagyarázni mi ez. Az elméje tehetetlenül áll a történtek előtt, próbál logikát találni benne - hiába. Csak az agy játéka lenne mindez, vagy valami mélyebb dolog rejtőzik bennünk? Talán jobb is, hogy nem tudjuk mindennek az okát. Lehet, hogy a valóság nem tetszene. 


Te mit álmodtál legutóbb? 

Filmajánló: Inception - Eredet
Zene: Dream a little...

2010. október 14., csütörtök

Why not?


Félkupica Fehérfőnök. Az egyik kedvenc karakterem Joseph Heller regényében. A 22-es csapdájának bármely szereplőjéről oldalakat lehetne írni. Yossarian, **DeCoverley, Őrnagy Őrnagy Őrnagy Őrnagy (igen, ez EGY személy...), Milo Minderbinder, és a többiek. Részlet:
"Halálos rettegésben élt  Félkupica Fehér Főnöktől.  Flume kapitányt  az a gondolat
tartotta   megszállva,   hogy   Félkupica   Fehér   Főnök   egy   szép   éjjelen
lábujjhegyen odasurran a priccséhez,  és amíg ő az  igazak álmát  alussza,
egyik fülétől a másik füléig elmetszi neki a torkát. Flume kapitányban ezt a
gondolatot  maga Félkupica Fehér  Főnök ültette el,  aki  egy szép éjjelen
csakugyan odasurrant lábujjhegyen a priccséhez, amikor épp szunyókált, és
vészjóslóan   a   fülébe   suttogta,  hogy  egy  szép  éjjelen,   amikor  ő,  Flume
kapitány az igazak álmát alussza, ő, Félkupica Fehér Főnök egyik fülétől a
másik   füléig   elmetszi   neki   a   torkát.   Flume   kapitány   jéggé   dermedt,   s
hirtelen   éber   szeme   egyenesen   Félkupica   Fehér   Főnök   részegen   forgó
szemébe mélyedt.
– Miért? – sikerült végre Flume kapitánynak elkárognia magát.
– Miért ne? – felelte rá Félkupica Fehér Főnök."



*****


És tényleg. A legtöbb ember nem jut el a "Miért pont én?" - től addig, hogy: "Miért ne?"
De nem csak negatív dolgokra érvényes ez, hanem bármire. Például amikor tegnap éjfélkor egy barátom azt kérdezte: "Nem iszunk meg egy sört?" Akkor másfél óra délelőtti úszás, délutáni élettan szeminárium és egy órás konditermi edzés után csak annyit mondtam: "Why not?"
Közel tökéletes befejezése volt a napnak. Plusz volt Miller sörük...


Szóval ha legközelebb azt kérdeznéd magadtól: Miért? - Nos, akkor Fékupica Fehér Főnök jusson az eszedbe. :)

2010. október 12., kedd

Enjoy the little things

Egy barátommal éppen a teraszon cigiztünk (én magam ugyan nem dohányzom, viszont a  teásbögrémet elmélyülten szorongattam, miközben ő cigizett, és így remekül el lehet diskurálni), amikor az udvaron felcsendült a szomszéd kisgyerek nevetése. Körbe körbe szaladgált, repülőgép, vagy autó-hangokat utánozva, egyszer-egyszer nagyot rúgva a labdájába. És nevetett. Sőt kacagott, egyszerűen örült, és élvezte az életet. Nem kellett hozzá sok. Egy másik alkalommal viszont hazafelé jöttünk páran az egyetemről, az egyik boltban vett meggylekvárral töltött piros pöttyös gombócokat majszolva. "Mennyibe is került ez a szar?" - kérdezte egyikük, és a torkomon akadt a falat. Mentalitás. "Megvettem ezt is, de minek?" "Finom volt, na de hát ennyiért legyen is..." - és társaik. Örülni kell az apró dolgoknak is. Vegyük például az én napomat: Röplabdáztam, fociztam, a kedvenc pizzámat ebédeltem, elmentünk fogadni jégkorongra, vettem egy belga meggysört. Apró dolgok, de az én napomat bearanyozták :)  

Ma ezt hallgattam: Apollo 440 - Stop The Rock

Film, amit nézz meg:  A Ravasz, az Agy, és a két füstölgő puskacső



Na, oszoljunk emberek, nincs itt semmi látnivaló! 

2010. október 11., hétfő

No hard feelings

Ezer ember arca. Tekintetek, gesztusok. Ezt látom nap, mint nap az egyetemen. Élénk, fáradt, vidám, szomorú, izgatott, unott arcok. Mindegyik mesél valamiről. Az apró gesztusok, mosolyok, vagy éppen homlokráncolások adják tudtomra pillanatnyi lelkiállapotukat, vagy a viszonyukat felém. Ebben a sztoriban azonban nem én vagyok a lényeg. Nem a személyem a lényeg, csak egy vagyok a sok közül. Se több, se kevesebb. Annál érdekesebb, hogy miért azok az érzések kavarognak bennünk, amikor meglátunk egy ismerőst, vagy akár egy ismeretlent? "Ne ítélj elsőre!" - a régi Chokito reklám szlogenje, mint elcsépelt közhely csendül fel a fejekben. Azonban mind ezt tesszük. Lehet szeretet, vonzalom, harag, féltékenység, irigység, gyűlölet, ellenszenv, szimpátia, empátia, vagy -részemről legtöbbször- kíváncsiság az, amit érzek.


Mi az, amik ezeket a reakciókat az egyes embereknél kiváltják belőlünk? Mert mindegyik kiül az arcunkra, akármennyire is próbáljuk eltitkolni. De mi az oka? Nyilván a már átélt élmények, tapasztalatok elindítanak valamit bennünk, ami aztán irányít minket. Vagy a levegőben van valami, ami két ember között meghatározza a légkört, legyen az jó, vagy akár rossz? Persze nem tudom a választ, bár szívesen kutatnám.
Egy ideje látok is, nemcsak nézek. Hajlamosak vagyunk csak bámulni kifelé a fejünkből anélkül, hogy észrevennénk a részleteket. Pedig egy félmosoly, vagy egy pillantás is milliónyi dologról mesélhet, amit érdemes lehet felfedezni. 
 
Érdemes megnézni. Kezdő sorok: It's the sense of touch. In any real city, you walk, you know? You brush past people, people bump into you. In L.A., nobody touches you. We're always behind this metal and glass. I think we miss that touch so much, that we crash into each other, just so we can feel something."


A nap képe: 



2010. október 10., vasárnap

BBC Luther

Luther. BBC által készített 6 részes nyomozós pszichodráma. Bizony, egy igazán jól eltalált koncepció, megfelelő környezetben (London), kiváló megvalósítással. Idris Elba alakítása hiteles, a mellékszereplőkkel sincs gond. Sherlock Holmes és Gregory House jellemüknél fogva egyszerre idegesítő és szerethető karakterek, azonban John Luther más. Ő nem nárcisztikus. Nem bunkó, nincsenek frappáns beszólásai, nem piszkálódik. Egyszerűen mégis badass karakter úgy, ahogy van. DCI, azaz detective chief inspector-ként dolgozik London súlyos bűncselekményeket nyomozó egységénél. (SCU = Serious Crime Unit) 
Írhatnék több oldalas bemutatót a sorozatról, de minek? Ha valaki szereti a nyomozós sorozatokat, amiben inkább az ész, a logikus gondolkodás dominál a technikai vívmányok (500 méterről leolvassa a biztonsági kamera a rendszámtáblán kinyúlt légy szárnyára rakódott, csak Florida egy bizonyos parkjában előforduló salak mikro-milliméternyi darabkáját, ami alapján elkapják a gyilkost - lásd CSI) helyett, akkor ez a neki való sorozat, nem fog csalódni benne. 

$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$



Erősödik a forint. Vagy gyengül. Fura ezt olvasni mindig, szinte minden nap a hírportálokon. De még csak nem is valami eldugott üzleti rovatban, hanem főoldalon. Napról napra, hétről hétre. Értem én, hogy fontos, de ennyire? Sajnálom azokat, akiknek CHF alapú hitelük törlesztőrészlete az égig emelkedett, de ők sem lesznek boldogabbak attól, hogy tudják a napi középárfolyamot. Attól még ugyanúgy bajban vannak. Az egész mintha egy kis szelete lenne a figyelem-elterelésnek. Félreértés ne essék, nem hiszek az összeesküvés-elméletekben. Nincsen főgonosz, nincs népeket leigázó szuperállam, stb. Csak mintha el akarnák vonni az emberek figyelmét arról, ami fontos. De tényleg, minden felesleges információt tudunk. Mi történt ma Pakisztánban, mit evett a kínai attasé a Gresham-palotában, hogy hívják a norvég királyt (Sokáig éljen V. Harald!), de nem tudjuk, mi történik az orrunk előtt. Valahol ez érdekes...
Sok ismerősöm szeret álmodni. Én is. Vannak céljaink, amiket jó lenne elérni. De mintha páran elfelejtenék, hogy végig kell mászni a létrán ahhoz, hogy felérj a tetőre. (Persze ma már mehetsz lifttel is, ha szerencsés vagy, valaki beüzemelte helyetted.) Nem igazán konzekvensek, nem egyről a kettőre haladnak, hanem tizesével akarnak haladni, és ahelyett, hogy stabil erődbe érnének, egy légvárat néznek messziről. 
Ego. Divatos kifejezés lett az utóbbi időben. Csak sokan túlértékelik a sajátjukat. Az önzés, a közöny lett a XXI. század követendő trendje. Egy dolgot felejtünk el: A legnagyobb zseninél is erősebb az átlagos emberek szövetsége.


Napi zene: Nina Simone - Lord, please don't let me be misunderstood


...és film: Bronx-i mese 








2010. október 9., szombat

Genesis

Blogot fogok írni. Ez a gondolat vette a bátorságot arra, hogy elültesse magát a fejemben. Pedig semmi nem utalt rá ezt megelőzően, hogy ilyesfajta támadásnak lesz kitéve az elmém. Ettem a kétszersültemet, ittam a teámat, és amint letettem a bögrét, az az apró kis ötlet már permanens lakója lett az Agytekervény Lakóparknak. (Nem új építésű, lassan 24 éve üzemelő komplexum)
Valahogy úgy, mint amikor Jules eldöntötte a Ponyvaregényben, hogy világgá megy. Ült Vincenttel az étteremben, ette a süteményét, itta a kávéját, és jött a megvilágosodás pillanata.
Kávé. Átszoktam a teára, de régebben mindennapjaim meghatározó eleme volt ez a fenséges ital.
Starbucks. Mostmár nálunk is. Ahogy reggelente megyek az egyetemre, sok ember kezében látok különböző márkájú capuccino-s poharakat PAPÍRBÓL. Valahogy divat lett. Mert láttuk a filmekben, mert valamiért cool. Ne érts félre, nem az angolszász gasztro-kultúra ellen foglalok állást, csak valahogy furcsa. Visszatérve kedvenc filmemhez, ahol Vincent meséli Julesnak a kocsiban: "És Párizsban a McDonaldsban is lehet kapni sört. És nem egy papírpohárban basszák oda eléd, hanem üvegpohárban"  Aztán rájöttem, mi az oka az apró, műanyag fedeles poharak térnyerésének. Szimbólumok. Mert más értelmük nincs. Mire beérsz a munkahelyedre, vagy a suliba, már rég kihűlt a karamellás-mogyorós-natúr-koffeinmentes cucc. Viszont a többiek látják, hogy sietsz. Hogy még egy reggeli kávét sem tudsz meginni, annyira elfoglalt, és fontos személy vagy. Pedig nem kell sietni. Rá kell szánni az időt a dolgokra, bármi legyen is az. Aki fontos, azt megvárják. 




Zeneajánló: Massive Attack: Paradise Circus  - Egy igen jó brit sorozat zenéje, erről bővebben holnap :)
Filmajánló:No Country for Old Men - Top 10-ben benne van, izzik már a torrent?
Könyvajánló: The Catcher in the Rye - "A Zabhegyező" - Annak idején az USA-ban betiltották vulgáris nyelvezete miatt. Én kötelező olvasmánnyá tenném.


Kezdetnek ennyi.

Nagyjából naponta olvashatjátok majd különböző gondolataim csatározásainak cybertérbeli kivetüléseit.